2015.11.06, péntek

2. nap, 142 tmf

Telefon az óceánon

Hajnalban bedugtam a fülem papírzsebkendővel az ágyban, mert a hullámok surrogása, a hajó zaja olyan nagynak tűnt. Így tudtam még aludni egy strófát.

Délelőtt tartott Gregor egy biztonsági tájékoztatót, hogy mire kell vigyázni, hogy mit kell csinálni, ha ember kerül a vízbe, és mit, ha te vagy az az ember. (Meg mit, hogy ne te legyél az az ember…)

Ekkor hirtelen meglepett minket egy delfin csapat. Kb. 20 delfin követett minket negyed órán keresztül, a hajó előtt, mellett, és a hajótestek között. Kihasaltunk a hajó elején a hálóra - mint a gyerekek -, és onnan néztük a delfinek ugrabugrálását…

Ez csak egy delfin, de ilyen volt a többi is

Közben Igor serpenyőben elkészítette az előző este fogott polipot, ami kitűnő előétel volt.

Az első ebédet én főztem, - egy igazi pörköltet - Willy segédletével. Közben a vörösbort tesztelgettük kitartóan, hogy biztos jó lesz-e a pörköltbe. Az ebéd előtti, étvágygerjesztő körtepálinkám meghatott mindenkit rendesen, könnyes szemmel próbáltak egymás után levegőhöz jutni…:)

Meg is jegyezték, hogy nem hitték volna, hogy a Atlanti óceánon, az afrikai partok előtt fognak életükben először, igazi magyar gulyást enni… Ízlett nekik, repetáztak is rendesen.

Az idő ma is kellemes, kicsi, fél méteres hullámokkal, felhők szállnak az égen és barátságos 25 fok van. 142 tmf-et haladtunk 24 óra alatt, a tegnapi indulásunk óta. A napi megtett távolságot déltől délig mérjük.

Az AMARON 18 mérfölddel van előttünk, a mögöttünk lévő MAYA-t már nem halljuk a VHF rádión.

Azt hiszem, szerencsék van ezzel a kellemes idővel, enyhe hullámzással, és mindannyian megússzuk a tengeri betegséget…

Ahogy ezeket leírtam, és eltettem a laptopom, megtörtént az első szerencsétlenség a hajón.

Az óceánba esett a telefonom…

Meg ne kérdezzétek, hogy mi a…  «háromszótagos sípolás» ,

hord magánál telefont az ember az óceán közepén! Na, jó a szélén…

A véletlenek szép kis egybeesése. Órát nem hozam (mert ott a telefon) a főzésnél nézegettem az időt, és nálam maradt az övtartón, aminek az oldalán a varrás 20%-ban szétnyílt. Ahogy a hajó végbe mentem a kormányhoz, az oldalamon lévő telefontartó beakadt az egyik oszlopba egy kicsit. Nem nagyon, csak annyira, hogy egy pici ellenállást éreztem, aztán egy koppanást hallottam a padlón, és ahogy odanézem még láthattam, ahogy kettőt bucskázik lefelé a telefonom a lépcsőn és fejest ugrik a habokba… A hajó farvizében,  mintegy búcsút intve megvillant még egyszer az oldala a napfényben - mint egy ragadozó halé - aztán ade, örökre eltűnt a szemem elől.

 Hogy az a …  «nagyon hosszú sípolás» 

Ebben a pillanatban nézek utána bánatosan

 Bijan megkérdezte:

- Vízálló volt legalább? - és közben együttérzően vigyorgott…

- Nem, vazze…

Hát, új telefonom lesz. De, abban a pillanatban, nem igazán tudtam neki örülni…

 Mint ha örülnék neki, pedig nem

Viszont, Igor fogott egy vékony, hosszú, randafejű halat.

Hajnalban, 4-től 8-ig voltam őrségben Jirivel és Igorral.

Most először találtam meg a Nagy Göncölt és a Sarkcsillagot. Éppen hogy csak az északi látóhatár felett vannak, és a horizont feletti felhők mindig kitakarták eddig a szekér egy részét, azért nem ismertem fel őket. Láttunk pár üstököst, és a vékony, sarló alakú, fogyó hold is adott annyi fényt, hogy még némi árnyékot is vetett a fedélzetre.

2015.11.07, szombat

3. nap, 140 tmf

Fölöttünk a csillagos ég

Ahogy 8-kor letelt az őrség, megreggeliztünk. Valahogy mindenki a gulyáskrémes szendvicseket választotta, pedig hagytam néhány anélkülit is, de aztán azokat is be kellett kennem.

Utána olvastam és aludtam egyet. Az olvasással eddig vártam, mert egyrészt volt is mit csinálni, másrészt meg mocorgó gyomorral nem tanácsos olvasni az imbolygó hajón. Jobb a róka komát nem hergelni.

Ebédre Bijan és Jiri csinált brokkolis-zöldséges rizst. A húst hiányoltam belőle, így egy kicsi vegetát vettem elő, hogy javítsak egy kicsit az összképen.

Ebéd után, elvitte egy hal a középső polipszerű csalit és az ólomsúlyt, úgyhogy gyorsan le is fényképeztem a megmaradt két csalinkat, hogy tudjam miket használtunk az úton.

Ez nem az én telefonom…  Mondanom sem kell, ugye?

Délután megbeszéltük az éjszakai őrségek rendjét. A szkipiknek tulajdon képpen mindegy, hogy mi, mit, és hogyan csinálunk, de örülnek, ha van mellettük valaki. Willy csinált egy beosztást ötünk között. Két ember felelős napi főzésért, mindig más és mással. Napközben egyelőre nincs meghatározott beosztás, az áll a kormánynál, akinek kedve van.

 Este 8 és 12 közt egy ember van ötünk közül fent valamelyik szkipi mellett, éjféltől 4-ig és 4-től 8-ig pedig két-két ember, lehetőleg úgy hogy az egy kabinban alvók külön őrségben legyenek. Így az éppen alvó ember, kényelmesen elterülhet a franciaágyon.

Délután, a többiek után, fürödtem én is egyet a hajó végében. Vödör kikötése, óceánvíz húzása beesés nélkül, nyakba-borítás, tusfürdő, és megint ugyanez előröl. Még nem olyan meleg a víz, hogy nagyon jól esne.

Később nekiállt Igor, és csinálni akart egy hallevest, a tegnap esti fogásból. Megkérdezett engem, a séfet (a pörkölt után) hogy jó lesz-e azokból az összetevőkből megfőzni, amit gondolt. Mint hogy más nincs a hajón, rábólintottam. Egész jól haladt a levessel, amikor a végén egy nagy káromkodás hallatszott. A 3 liter levesből, főtt rizs lett semmi perc alatt. Öntött bele egy „kis rizst” - kb. fél kilót – ami felszívta az összes levet… Így aztán leves helyett - a következő kavarásra - hal ízű rizs lett belőle, millió kis szálkával. Nem nagyon fogyott…

Éjjel 12-től 4-ig voltam Bijannal őrségen. Ő 23 éves, gépésztan hallgató Münchenben. Az apai, síita vallású nagyszülei - 1960-ban - még a sah ideje alatt jöttek el Iránból Németországba, a jobb élet reményében. Az édesapja 6 éves volt akkor, és most nemrégen, 50 év után látogatott vissza először a szülőföldjére. Bijan már evangélikus vallású úgy, mint a német édesanyja.

Miután megérkezünk, 2 hetet St. Martin-on fognak Simonnal vitorlázni a barátaikkal, aztán pedig 30 napig a még „régi” Kubát nézik meg, ha már itt vannak. Ezt az utat saját maguk tudják finanszírozni, Bijan heti 2 napot dogozik a BMW-nél, a motorfejlesztési részlegnél.

Megfigyeltem, hogyan forog a csillagos ég a Sarkcsillag körül, hogyan emelkedik ki a Nagygöncöl rúdja a tengerből. Láttunk néhány hullócsillagot, repülőket, és az AMARON fényeit, jobbra, messze előttünk. Aztán valami jókedvű halász bejátszotta nekünk a 16-os vészcsatornán a Qauntanmérát és egy másik spanyol slágert, hogy ne unatkozzunk…

015.11.08. vasárnap

4. nap, 157 tmf

Palacsinta az éjszakában

Délelőtt ismét olvastam egy kicsit, aztán küldtem haza egy big sms-t. (1000 karakter).

Na, nem az én telefonomról, hanem, a hajón lévő műholdas telefonról.

Ma az ebédet én főztem Simonnal. Zöldségleves (hogy elfogyjon a répa, a megromlás előtt), marhakonzervből készült bolognai szósz, penne tészta, valamint párolt cukkini és zöldpaprika volt a menü. Szinte minden elfogyott, meg is jegyezték, hogy lehet mindennap nekem kéne főzni. Na, gondoltam, hamar megunnátok a nem túl széles repertoáromat, az biztos. 

Félúton járunk a Zöldfoki szigetek felé. Folyamatos, 20-24 csomós északkeleti szelünk van, 1-2, néha 4 méteres hullámokkal. Az egyiken megszörfölt a hajónk és 10-15 másodpercig 15,2 csomóval vágtattunk. 25-27 C fok van, napos az idő, pár felhővel. Hátszél előtt, raumban keruzolgatunk - el az afrikai partoktól - átlag 7-8 csomó sebességgel, néha 9-cel is.

Sötétedéskor Igor felvetette, hogy ő úgy enne palacsintát.

- Mi is - mondtuk neki kórusban.

És neki állt csinálni. Teljesen besötétedett mire elkezdte sütni.

Hát, van annak egy bizonyos hangulata, hogy ki vagy világítva, mint egy karácsonyfa, emiatt nem látsz a hajó korlátján túl semmit odakint, csak a nagy büdi sötétséget, meg néha a hullámok fehér taraját a hajó mögött, és 8 csomóval rohansz bele az éjszakába, miközben nutellás palacsintát majszolgatsz…

És még Igor hívta fel a figyelmünket az út elején, hogy a vacsorát fejezzük be sötétedésig, hogy ne kelljen vakon vitorláznunk…

Hajnali 4-től 8-ig voltam fenn, a fogyó holdat és a csillagok mozgását figyeltem és Gregorral beszélgettem. Elmesélte, hogy Tennerifán, a kikötőben, naponta 3-an, 4-en is megkérdezték, hogy nem vinnénk-e el őket a Karib tengerre. Repülővel jönnek Európából ide a Kanári szigetekre, és innen próbálnak stoppal tovább jutni. November vége fele indul az ARC Las Palmasból, amikor több száz vitorlás kel át egyszerre az óceánon, és sok hajóra keresnek embert kisegíteni. A stopposok általában maguk fizetik a kaja rájuk eső részét, de többet nem.

2015.11.09. hétfő

5. nap, 169 tmf

Mahi-mahi, mahi-mahi

Reggel megsütöttem az előző esti maradék palacsintatésztát, aztán kevertem még újat, és mire az is elfogyott 11 óra lett. Közben egy zöldfoki-szigeteki rádióadó szórakoztatott minket Frank Sinatra slágereivel…

A horgászboton az orsó egyszer csak elkezdett őrülten pörögni, kapás van.

Jó kis fárasztás után Gregor kiemelte a halat, egy kb. 50 centis mahi-mahit. Azt hiszem dorádó a becsületes neve, és a mahi-mahi a polinézektől átvett elnevezés.

Gregor megtisztította a halat, mi meg Igorral a fejéből és a farkából (nem az Igoréból!) csináltunk egy horvát hallevest némi fehérborral. Meg rizzsel, amit most már én porcióztam bele óvatosan… Fini lett nagyon, elfogyott mind. A hal filéjét pedig eltettük a fagyóba.

Délután csökkent egy kicsit a szél és a hullámok is egészen elcsendesedtek, így fürödtem ismét egyet a hajó végén a vödörrel. Csak egyre kellett vigyázni, hogy nehogy úgy járjak, mint a telefonom. Ok, vízálló vagyok, és nem süllyedek el egyből, „ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson minket”. (ahogy annak idején tényleg ez állt a Trabant kezelési útmutatójában, utalva a jármű jó gyorsulására, és kitűnő útfekvésére….:)

Igor is kedvet kaphatott, mert felvette az automata mentőmellényét, kikötötte magát a hajó végébe, és bemászott a fürdőlétrán a vízbe. Nem volt könnyű dolga, mert 4-5 csomóval így is haladtunk, de azért csak sikerült neki nyakig megmeríteni magát.

Nem is értettük a többiekkel az egészet, mert ugye az automata mentőmellény, az azért automata, és olyan lapos, mert ha vízbe kerül, robbanásszerűen felfújódik magától, egy nagyobbacska „szódáspatronból”.

Az általunk várt meglepetés nem maradt el, a rohanó vízben kapaszkodó Igoron bepukkant a mentőmellény és pillanatok alatt a képébe fúvódott, úgyhogy most már nem csak a vízzel, a tartókötéllel és a létrával kellett bajlódnia, hanem a mentőmellény is akadályozta…

Prüszkölve, folyamatosan fuck-dokolva nagy nehezen kimászott, mi meg - úri emberek módjára - majd megszakadtunk a röhögéstől…

Mint utána kiderült, azt hitte a mentőmellényéről, hogy az csak egy heveder, amivel ki tudja magát kötni a hajóhoz viharosabb időben. (Nesze neked gyakorlott szkipper)

Viszont, most már azt is tudja, hogy vész esetén magának kell majd felfújnia, mert a patron, az bizony üres…

Nem sokkal ezután, ismét el kezdett pörögni az orsó. Ez már egy hosszabb fárasztás volt, vitorlák egymás után le, hajómotort hol előre, hol hátramenetbe kapcsolni. A nagy halat néha megpillantottuk a víz alatt, ahogy menekülni próbált oldalra, vagy lemerülve. Gregor kétszer is körbe szaladta a hajót, a pecabottal a halat követve, de aztán csak sikerült kiemelni a zsákmányt a horgász-csáklyával.(vagy mi is annak a neve?)

Ez is egy ugyan olyan mahi-mahi volt, mint az előző.

Gregor leszusszant a zsákmány mellé fülig érő szájjal, de aztán mikor megkérdeztük, hogy - És akkor ezzel mi lesz? - akkor kicsit bosszankodva rájött, hogy csak munkát fogott magának, és kezdheti a halpucolást elölről. Ez már gyorsabban ment, és az egész hal a fagyasztóban landolt. A horgot meg már nem vetettük ki újra…

Délután megtanítottam Simont és Bijant rikikizni, játszottunk is egy partit hárman. A 7. osztásig folyamatosan az utolsó voltam, de aztán a végén (17 lapig mentünk el) sikerült simán nyernem. Egytestű hajón nem lehetett volna ilyen nyugodtan játszani, a hajó imbolygása miatt.

 Vágtató kiselefánt naplementekor. Én legalább is annak néztem.

Este Simonnal voltam éjféltől hajnali 4-ig fenn. Felhős volt az ég, nem lehetett a csillagokat látni, csak néha bújt elő egy-egy. Kizárólag a műszerek után kormányozni elég unalmas, úgyhogy mivel kicsik voltak a hullámok és az autopilot még éppen meg tudott birkózni velük, ezért bekapcsoltam a robotkormányt, és beszélgettünk egy jó nagyot. Én arról meséltem, hogy mit nem tudnak Magyarországról nyugaton, ő meg arról, hogy miről nem tudósítottak Németországban Egyiptomról. Murszi megbuktatásának okairól, és hogy a katonai hatalomátvétel után ismét szabadon választott kormánya van Egyiptomnak.

2015.11.10. kedd

6. nap, 132 tmf

Mire jó a kornflakes…

Ma reggel én keltem fel a legkésőbb, 10 óra fele. Egy guszta repülőhal várt reggelire a tányéromon. Természetesen nyersen…

Méder Áron jót reggelizett volna belőle, de 7-ünknek kevés lett volna. Így a srácok meghagyták nekem, én meg lemondtam róla a delfinek javára…

Már csak egy napi járásra vagyunk a Zöldfoki szigetektől, és ha továbbra is arra tartanánk, akkor holnap meg is pillanthatnánk…

 Délelőtt megborotválkoztam a hajó végén. Elméláztam ugyan azon, hogy majd csak akkor fogok, ha átérünk az óceán túlpartjára, de mondom, ha valamelyik éjjel netán meglepne egy sellő, amikor egyedül ülök a kormánynál, amint meglátna ilyen szőrösen, még azelőtt gyorsan visszasiklana az óceánba, mielőtt elgondolkozhatnék rajta, hogy mit is kezdjek vele…

Este Gregor elhatározta, hogy elkészíti a mahi-mahi halfilét vacsorára.

Végy 4 marék kornflakest.

Mi a manó lesz ebből?

Egy nylonzacskóba tette, és szépen darabokra, majd porrá törte. Ez lett a zsemlemorzsa. Azt mondja chips-el is működik. Segítettem neki panírozni, mert piszok lassan haladt és a liszttől, tojástól, panírtól kétszeresére ragadtak az ujjai. Nagyon hálás volt az általam javasolt panírozási módszerért, és Simont bevonva nem soká el is készült a rántott mahi-mahi filé, párolt rizzsel. Mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. 

2015.11.11. szerda

7. nap, 135 tmf

A nagy fogás

Farsang van.

Legalábbis Németországban. 11. hó 11-én, 11 óra 11 perckor kezdődik.

Mi meg, ehelyett kifogtuk utunk eddigi legnagyobb halát. Nem tudjuk, milyen jószág lehet, - talán tonhal? – viszont ravaszul küzdött a szabadságáért, és közben a hajócsavarra is rátekerte a damilt. Csáklyázás közben elvitte a halkiemelő csáklyát, így csak a testére hurkolt kötéllel tudtuk csak nagy nehezen kiemelni a végén.

Aztán Igor a búvárszemüveggel lemerült a hajó alá, és szerencsésen kiszabadította a hajócsavarunkat a rátekeredett zsinegtől.

A hal gyomrát felbontva találtunk benne néhány kishalat is egyben, 10-15 cm-esek is voltak köztük.

- Áááá, baby-fish!- örvendezett Simon.

- Nem, nem, Simon, ez csak a reggelije volt…- talán hiányoztál azon a biosz órán???

Az indulásunk óta, ma láttuk meg az első hajót, keleten, a látóhatár szélén elmenni. Csak 7 mérföldre volt tőlünk, de mégis alig-alig lehetett kivenni.

A szkipik úgy döntöttek, hogy elég délen vagyunk már - a 19. szélességi fokon - és ideje nyugatra fordultunk. Hiába kértem őket, hogy csak pár órát menjünk még dél felé, amíg meg nem látjuk a hegyeket, de hajthatatlanok voltak:

- Új irány 270°, fordulunk!- :((

Sajnos nem fogjuk látni a Zöldfoki-szigeteket, pedig még sötétedés előtt megpillanthattuk volna. Így aztán csak a GPS-plotternek kell elhinnünk, hogy tényleg ott van valahol 60 mérföldre, a látóhatár alatt.

Délután magyar halászlét csináltam, a la Cape-Verder Art. Először a hal fejét is beletettük a fazékba, de aztán kihajítottam, mert egyre inkább kékülni kezdett a lé színe, a hal bőréből kioldódó ízektől, illetve mert nagyon kilógott a csőre a fazékból. Végül egész jól sikerült, még ha kicsit haragos-kékes-pirosas színe is lett - de azért be kell valljam -, messze volt a hazaitól. Nagyon.

Minimum 2000 mérföldre.

Lassan egy szakácskönyv lesz ebből a naplóból…

Ebéd utáni sziesztázás a hajó elején

Este gyönyörű csillagos volt az ég. A navin két hajó AIS jelét figyeltük folyamatosan. Az egyik, a MADRIGAL V. volt, ami szintén egy katamarán lehet, mert 13 x 7m a mérete. Velünk párhuzamosan, ugyan úgy nyugati irányba halad, mint mi, de kicsit lassabban nálunk, tőlünk úgy 5 mérföldnyire északra. A fényeit nem látni, lehet, hogy be se kapcsolta, vagy túl alacsonyan vannak. A másik, a BOSTON nevű 300 méter hosszú teherhajó volt, ami 4 mérföldre mögöttünk keresztezte végül az utunkat. Jól lehetett látni a fényeit és tényleg jó hosszú volt, mert az orr és farlámpája közt volt vagy 2 centi… (a kinyújtott kezem ujjai közt…)