Már kora ifjúságomban a tengerre vágytam. Mint Robinson. Én is a múlt évezredben születtem, viszont a Hortobágy peremén nőttem fel és nem Hull-ban, így minimális esélyem volt arra, hogy adott alkalommal - a kalandvágytól hajtva - felszökhessek egy hajóra, ezért sokáig csak hajós könyvek olvasásával készülhettem a majdani nagy utazásokra.

Kétszer sikerült azért feljutnom egy vitorláshajóra a Balatonon, először úgy hatévesen Szántódon, a Postás üdülőtábor gondnokának a kadet féle hajójára, majd 13 évesen a zánkai úttörőtábor valamilyen csillag nevű nagy vitorlására. Szél persze nem volt, de én így is nagyon jól bírtam tengeri betegség nélkül, és tisztán látszott már akkor, hogy tulajdonképpen az Isten is tengerésznek teremtett engem, csak éppen a „vízretételemkor” keverte össze a nyugati hosszúságot az északi szélességgel…

Hajósinas helyett balettiskolába írattak be szüleim...

Ezt korrigálandó, nem maradt más hátra, mint hogy magam induljak el a vitorlás ismeretek megszerzésének hullámos útján, ezért 1985-ben az érettségi után Andival letettük Balatonalmádiban a B, majd három évvel később az A kategóriájú belvízi vitorlás kishajóvezetői vizsgát. A Balatonboglári vitorláskölcsönzőből bérelt 15-ös túrajollén majd a tőkesúlyos B-18-asokon hajóztunk minden évben pár alkalommal a Balatonon.  

1986 Balatonlelle - Andi a 15-ös túrajollén

Aztán 2004-ben, a könnyebb ellenállás irányába elmozdulva, megszereztem a horvát B-s tengeri jogsit is. Na, nem olyan gyorstalpalón, ahol a Zadarba történő leutazás ideje alatt, a kisbuszban darálják le nektek a kérdéseket és a válaszokat, hanem egy komoly tanfolyamot választottam, ahol a Budapesti elméleti oktatás mellett, egy egy hetes adriai felkészítő túrán is részt vettünk a vizsga előtt. Sok-sok adriai hajóbérlés és tengeri vitorlásverseny, valamint két Mallorca-kerülés után lehetőségem nyílt végre arra, hogy kipróbáljam magam hosszabb távú tengeri utakon is. 2011 novemberében (!) egy Atlas 25-ös vitorlást vittünk át az Égei-tengeren Lesbos-ról Limnos szigetére, majd 2012 áprilisában részt vehettem egy új Lagoon 450-es katamarán szállításában, a szicíliai Palermo-tól az adriai Biogradig.

Vitorlásversenyen az Adrián

Olvasmányaimon felbuzdulva, gyerekkorom óta arra vágyok, hogy egyszer én is saját hajóval megkerülhessem a Földet, eljuthassak sok érdekes helyre, a Déli tenger varázslatos szigeteire.

Azt már tudom, hogy nagyon szeretem a vitorlázást, hajóval eljutni szigetekre, a tenger felől megismerni a Horvát tengerpartot és nem okoz problémát a hajón, a szűk térben való élet, az alvás, a tisztálkodás, az étkezés sem. Szerencsés alkat vagyok a tengeri betegség szempontjából is, némi gyomortáji mocorgással megúsztam eddig minden tengerre szállást.

Azt viszont nem tudtam, hogy hogyan hat rám egy óceáni háromhetes átkelés, bírom-e, tetszik-e, kijövök-e ilyen szűk helyen a többiekkel. Nem fogok-e unatkozni, vagy egyszerűen félni. Félni a természet erejétől, a civilizációtól való távolságtól, vagy a nagyon korlátozott orvosi ellátás lehetőségétől.

Mert volt már alkalmam egyszer a félelemmel találkozni, amikor a pár éves jogosítvánnyal a zsebemben, a barátaimmal vitorláztunk a Balatonon hosszában, egész éjjel. Jól beerősödött a szél, bedőlt a hajó és robogott a harsogó hullámokon. Félelmetes volt. Pedig tudtam, tudtuk kezelni a helyzetet, eszemmel tudtam, hogy nincs baj, meg tudunk oldani mindent, de mégis félelem fogott el. És nem tudtam, hogy mitől. Aztán rövid időn belül sikerült meggyőznöm magam, hogy még semmi sem indokolja a félelmet, ez nem az a helyzet. És szerencsére, azóta se fogott el újból, pedig kerültünk már jóval nehezebb, megoldandó feladatok elé.

Szóval tudtam, hogy egy óceáni átkelés, az más kategória, mint amiket eddig megtapasztaltam. És hiába álmodozom a földkerülésről, ha kiderül, hogy az óceáni átkelést nem bírom, nem tetszik, vagy félek tőle. Csak egy módja van ezt kideríteni, ha egyszer átvitorlázom az Atlanti óceánon. Kerestem a lehetőségeket, mindenképp egy katamaránt szerettem volna kipróbálni, mert azt gondolom, hogy az nagyobb életteret, és jobb komfortérzetet biztosít azáltal, hogy kvázi dőlés nélkül halad. Mert nagyon izgalmas egy több tonnás vitorlást kézben tartani, miközben 45°-ban megdőlve rohan a hullámokon, mint egy fék nélküli kamion, de napokon heteken keresztül úgy létezni, hogy állandóan kapaszkodjon az ember, minden mozdulatot előre megtervezzen a dőlve haladó hajóban, na az elég fárasztó,  hosszú útesetében nem igazán vonz engemet.

Szóval, 2015 novemberében, egymásra találtunk a lehetőséggel, és egy nemzetközi csapat egyedüli magyar tagjaként elindulhattam a nagy kalandra, az Atlanti óceán átszelésére, egy vadonatúj Nautitech Open 40 katamaránnal, amiről megírtam az első hajósnaplómat, ami azóta is a Mérföldyachting honlapján olvasható.

http://merfoldyachting.hu/utleirasaink/atlanti-ocean-atkeles-hajonaplo/

Az Atlanti óceán közepén

Az út nagyon tetszett, élveztem szinte minden pillanatát, és megerősített abban, hogy ez kell, ez tetszik nekem. Innentől kezdve, további tapasztalatokat szerettem volna szerezni, és el kellett kezdenem még többet kapálni, hogy egy hajóra, meg az útravaló aprópénzt, valahogy összekuporgathassam.

2017 áprilisában egy új Hallberg-Rassy 48-as jacht lehozatalához keresett vitorlázó útitársakat Gyuri, a hajó magyar tulajdonosa, a svédországi gyártól az Adriáig. Szerencsére én is részese lehettem ennek az útnak, Dániától a Csatornán és a Biscaya öblön keresztül Lisszabonig.

Erről az útról, életem első blogjában írtam http://balajaazoperencian1.blog.hu/, aminek a feltöltését a 2-3 naponkénti kikötéseink tettek lehetővé:

Ködben a La Manche csatornán

Fél évvel később Gyuri is elindult élete nagy kalandjára, a földkerülésre, aminek első, felvezető szakaszára mi is elkísérhettük a feleségemmel – Andival - az Adriáról a Kanári szigetekig. Erről íródott a http://balajaazoperencian2.blog.hu/ blog.

Andival Taorminában, az Etna lábánál

2018 május 1-én megszereztem a horvát C kategóriájú tengeri jogosítványt is, júniusban pedig hollandiai és belga folyókra, majd decemberben a Sió-csatornára vetett a sors (Kutasi Balázs és a saját aktív közreműködésemmel), ahol sikerült megfertőznöm magam a folyami hajózás szépségeitől is. Ezekről az élményeinkről szól a http://balajaazoperencian3.blog.hu/

A Vecht folyón Hollandiában

Majdnem elcsábultam a tengeri vitorlázástól, de végül megráztam magam, és azt mondtam: Ez is teszik, ez is kell nekem. Illetve kéne.

Szóval lassan két életre való tervet is sikerült összeállítanom magamnak, aztán majd kiderül, mit sikerül megvalósítani belőle…

2018 karácsonyakor felhívott Gyuri, hogy volna-e kedvem ismét velük tartani. Éppen Fokvárosban járnak - a földkörüli útról hazatérőben - és betársulhatnék a Zöldfoki szigetektől az Adriág tartó utolsó szakaszra.  http://balajaazoperencian4.blog.hu/  Igent tudtam mondani, úgyhogy megint itt kell szenvednem...:))